Még aktív dolgozó voltam, amikor elhatároztam, hogy ha nyugdíjas leszek, elmegyek Kanadába /Torontóba/ a hugomhoz, mivel még nem voltam náluk, jóllehet már elég régóta ott élnek.

     Az utóbbi időben nagyon sokat ez járt az eszemben, - hogy ez már nem valósulhat meg soha?! - hiszen ha  elkezdődik a kemoterápia, azt nem lehet abbahagyni, ki tudja hogyan fogom viselni, a szervezetem mennyire bírja?  És ami utána következik...meddig élek, lesz-e erőm és energiám?

      Kapóra jött, hogy  J. lányom délután éppen hazajött, elmondtam  neki,  hogy  min gondolkodom, hol jár az eszem.  Ő erre kapásból azt mondta, - "Anyuci, ha a számítógépen  kikeresed, összeírod az induláshoz, a vizumhoz, stb. szükségeseket, és annyira jól leszel, hogy gépre ülhetsz, én megveszem neked is a repülőjegyet,  és elmegyünk Kanadába."  

    Ez nekem olyan hihetetlen erőt adott, hogy ha  visszagondolok  rá,  alig hiszem el magam is!

    Talán 2 nap alatt mindent megtudtam az interneten, - sőt ötleteket is,  hogyan lehet siettetni a határidőket.     Gondot okozott a sok ülés a gép előtt, hiába volt rajtam a haskötő, időnként fel kellett állni, óvatosan egy kicsit tornázni, megmozgatni az elzsibbadt lábakat, a hosszú üléstől  "összegyűrődött",  műtött hasat  "kiegyenesíteni"     és  a fájdalmas, összevarrt belet lecsillapítani.  De ez szinte eltörpült a gondolat mellett,  hogy mégis csak valóra válik a rég dédelgetett álom, -  mehetek Kanadába!

     Amikor a keresgéléssel végeztem, felhívtam a W. Utazási Irodát, ahol kedves barátaim készséggel álltak rendelkezésemre, - elmondva, mit kell tenni, de mondták,  menjek be hozzájuk,  mert természetesen ezeket csak személyesen lehet intézni.  Ők nem tudták, hogy nem régen műtöttek, én meg nem mondtam nekik.

Másnap reggel, mint akinek ez annyira természetes, elindultam az irodába...A lányoknak nem mondtam el, sőt a férjemnek is  "megtiltottam",  hogy ha telefonálnak, el ne szólja magát, nem kell tudniuk, mire készülök.    A műtét után először,  a seb gyógyulásának még az elején járva, beültem a kocsiba, és elmentem ügyeket intézni....

Rettenetesen féltem, alig tudtam beszállni az autóba, - hogyan vezetek,  1-1 hirtelen mozdulatnál  /a közlekedésben nem lehet előre kiszámolni, mi fog történni az úton, hiába vezetek én lassan, óvatosan, körültekintően/  milyen fájdalmam lesz, nem reped-e  fel a hasfal, egyáltalán hogyan tudom a pedálokat kezelni?  Úgy kellett csinálnom, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon! - azaz az úton normálisan  tudjak vezetni, mintha teljesesen egészséges lennék, illetve hogy ne  sérüljön semmi, ne hogy visszafordíthatatlan folyamat következzen be a hasfalon!

Szerencsére megérkeztem épen a parkolóba, de elég nehezemre esett elgyalogolni  az utazási irodába. A parkoló elég "messze"  van az irodától,  de "csak most",  ebben  az állapotban.   A műtét után ez volt a leghosszabb út, amit egyszerre meg kellett tennem. Őszintén szólva, nem volt túl jó a kocsiban a  rázkódás és a pedálozás, - de a  célért  mindent!

Próbáltam úgy menni, hogy ne legyen észrevehető, hogy valami baj van,de nem sikerült, hiszen lassú, kicsit nehézkes a járásom.  Azt már csak később mondta valamelyik lányom, hogy a kezem állandóan a hasamon van, mint ahogy a kismamáknak szokás. Valószínű, hogy egy ösztönös védekező reflex, talán így próbálom a hasamat, a sebet óvni, védeni egy esetleges ütéstől, vagy hogy egy hirtelen mozdulattól ne hogy felszakadjon.

Az utazási irodában is rögtön rákérdeztek, mi a baj, mi van velem?  Röviden elmondtam a "történetemet" - nem akarták elhinni, azt mondták: ez képtelenség, hogy 3 héttel a műtét után itt vagyok, s ha a járásomon nem veszik észre, még a gondolatát is elhessegették volna, mert rajtam egyáltalán nem látszik meg.

      Ezek után pedig, hogy Kanadába akarok elmenni, csak "hab volt a tortán"! Ami csak elképzelhető, mindent megtettek az ügy érdekében.

-- a kanadai követség honlapjáról lehozták a vizumkérő lapot /ekkor még kellett vizum, azt csak később szüntették meg/, csak érdekességként említem meg, 6 oldalas kérdőív volt, kizárólag angol nyelven, magyarul 1 szó sem.

Nem baj, ez sem fogott ki rajtam, szótár és az internet segítségével, valamint a lányaim telefonon történt kiegészítésével kitöltöttem.  Igaz, maradt 1-2  számomra érthetetlen kérdés, azt  kihagytam, gondolva arra, hátha ott majd lesz segítség.

Az összes személyes adaton kívül számtalan kérdésre kellett válaszolni, pl: a házastárs, a szülők, testvérek összes adata, az utolsó 5 évben hol dolgoztak, milyen beosztásban, l956-ban milyen szerepet töltöttek be, ebből kifolyólag voltak-e börtönben, ha igen, mennyi időn keresztül, stb, de a rokonságban  azóta, a mai napig bezárólag volt-e büntetve valaki, miért, mennyi időre, stb!    Elég  "hamar" meg tudtam oldani, hiszen sem akkor, sem most nem volt senki büntetve, - no meg a másik dolog, mindössze 5 rublika állt a nyomtatványon rendelkezésre, így én a 8 testvér a 2 szülő, házastárs helyett  csak ennyit töltöttem ki, a gyerekeimnek külön rovat volt.

    Természetesen mielőtt elkezdtem kitölteni, felhívtam a követséget, ahol elmondták, hogy postán is fel lehet adni a kérelmet, akkor kb. 3-4 hét mire válasz jön. Ha személyesen  megyek a meghatározott napon, de 10-ig, s minden jól van kitöltve, és az igazolások is hiánytalanok, s ők úgy ítélik meg, hogy  megkaphatjuk a vizumot, akkor még azon a napon du. 2-kor a kezembe adják.

     Na itt térek vissza az 5 rublikához: hiszen az ember agya végiggondol mindent, - hogy ha 10-ig be van adva a kérelem, s du.2-kor már esetleg meg is van a vizum, - akkor a világon nincs olyan profi nyomozó iroda, aki azt a sok kérelmet, amit 1-1 nap beadnak, töviről-hegyire alaposan át tudnának ellenőrizni, hogy mind igaz-e, valós-e, pl: 1956. stb. Hát így mertem én a tizenvalahány családtag helyett csak 5-öt beirni...   Tudom,  hogy csúnya dolog volt tőlem, de az ember ha rá van kényszerülve, bizony 1-2 kisebb stiklit néha-néha elkövet...

-- a vizum díját amerikai dollárban kellett befizetni a külker.bankban, és ezt csatolni a kérelemhez,  de a bank sem ingyen csinálta.

-- Két lehetőség volt, hogy milyen céllal megyek Kanadába:  /munkavállalás, külszolgálat más nyomtatványon volt/   1./  családlátogatás, ekkor meghivólevél kell, - azt írtam be, hogy nincs rokonom, - mert a meghivólevél sok időbe telt volna, a hugomnak és a sógoromnak igazolás, hogy van munkahelyük, mennyit keresnek, mióta élnek Kanadában, hogyan érkeztek, stb. közjegyző előtt, nem kevés pénzért nyilatkozni, hogy szállásunkról, teljes ellátásunkról a kintlét alatt gondoskodnak, és hogy értünk teljes felelősséget vállalnak minden vonatkozásban, stb. s ha minden készen van, akkor mikor ért volna ide postán az egész?         2./ túrista, ekkor viszont napra lebontva, mi a program, mit és mikor  akarok megnézni, banki igazolás, hogy mennyi valutát viszek ki, szálloda foglalása - visszaigazolással, hogy hol fogunk lakni, stb.

Hiába vesz valutát az ember, annak a papirjait nem fogadják el, ezért be kellett tenni a bankba, kivenni és igazolást kérni róla, természetesen nem kevés sápot levéve róla.

-- a földhivataltól tulajdoni lapot kellett kérni a családi házunkról és hétvégiről, hogy a miénk, természetesen ez sem kevés pénz, - igazolni kell,  mit hagy itt az ember, nehogy kint maradjon, érdemes legyen visszajönni.

-- ez még mindig nem elég, a férjem és az én havi jövedelmemről hivatalon igazolás a nyugdíjfolyósítótól,  valamint bankon keresztül ismét igazolás, mennyi pénzünk van betétben, amit szintén itt hagyok a kiutazáskor.  /érdekes, ez nem jutott az eszükbe, hogy az itthon hagyott pénzt bármikor esetleg kint is felvehetem, - ha ez a célom?/ Ez újabb "manővert" tett szükségessé, az én valutámat és ft-omat betettem, plusz a lányom még adott hozzá,  hogy több legyen, igazolást kérni róla, újabb keményen felszámított kezelési költségért.   Ugyanezt a lányomnak is meg kellett csinálni, én odaadtam az enyémet, még tett hozzá, hogy ne teljesen egyforma összeg legyen, újabb költségekkel.

    Az interneten azt írták, hogy minél magasabb legyen az itthon hagyott pénz és egyéb érték, nagy összegről legyen igazolás, amit kivisz az ember, és legalább 4 csillagos szállásfoglalás álljon rendelkezésünkre, - mert ez nagyot nyom a latba a vizum engedélyezésénél.

-- elegáns, belvárosi 4 csillagos szállodában foglaltattunk  szobát, megkaptuk a visszaigazolást, csatoltuk a kérelemhez, majd 2 nap mulva visszamondtuk,  és az utazási irodában befizetett foglalóból jócskán lecsíptek megint. /ezt már nyilván a követség nem tudta, ezt a csiki-csukit/

-- a repülőjeggyel hasonló volt a helyzet, bus. 1.osztályra szólt a jegy és az igazolás, majd módosítottuk turistaosztályra.

-- a hugom Torontóból megküldte az emailt, amiben csodálatos programot állitott össze, a kért napi bontásban.  Ügyelt arra, hogy Kanada nemzeti büszkeségei, nagyobb múzeumai, látnivalói benne legyenek.  Ezt szépen legépeltem, - ne tudják, hogy kintről küldték, és első ránézésre is jól nézett ki.

-- különböző nyilatkozatok, hogy nem akarunk munkát vállalni,  és nem szándékozunk ott maradni,  útlevelek, és egyéb dolgok, de azt már nem sorolom.

      Összeállt a kép, és én vonattal elmentem Pestre, a pályaudvarról pedig villamossal a követségre. Kicsit összeszorítottam a fogam, fel- és lelépni a magas vonatlépcsőn, majd a villamoson, hogy ne legyen tumultus.  Szerencsém volt, a vonaton volt hely, a villamoson kevesen utaztak.        A követség előtt kicsit várakozni kellett, korábban érkeztem, de nem is volt baj, mert elég sokan voltak már.  Fegyveres katonák nyitották az ajtót 10-kor, egyenként mehettünk be.  A táskákból mindent ki kellett pakolni, fegyvert, vagy egyéb oda nem illő tárgyat, bicskát, ollót, spréket, mobiltelefont, fémcsatos övet, stb.nem lehetett bevinni, azt le kellett adni, melyről átvételi elismervényt adtak, s ezután egy kapun kellett áthaladni, mint a repülőtereken.

Amikor ez mind meg volt, irány az emelet, itt még 1 kiegészítő nyomtatványt adtak, amit ki kellett tölteni.  Úgy látszik, ráéreztem, mert az angol szótárt vittem magammal. Lett is "bajom" belőle, mert pillanatok alatt sorba álltak előttem, kölcsönkérni azt... Nagyon sokan felkészületlenül jöttek, hiányoztak igazolások, stb. ilyen esetben elveszik ugyan a pakkot, nincs lehetőség hiánypótlásra, újból előlről kell kezdeni mindent, hiszen nem adnak vissza semmit sem a benyujtott anyagból!

     Beadás előtt mégegyszer átnéztem, és a hiányzó választ megkérdeztem a biztonsági őrtől, - kicsit ravasz módon-  hangosan mondta, hogy neki nem szabad  semmit mondania, de azért megsúgta, mit kell beirnom.  Ekkor láttam meg,  hogy a lányom az egyik oldalon nem írta alá, e nélkül pedig érvénytelen!!!    Na Irén,  -- mondtam magamnak -- most találj ki hamar valami érdemlegeset!

Összepakoltam a cuccaimat, majd szóltam a bizt.őrnek, engedjen le, mert el kell mennem a lányomhoz, aki itt dolgozik a közelben, aláirattatni az egyik nyomtatványt.  /valójában Pest másik végén dolgozik, több óra lett volna az oda-vissza út, kifutottam volna a leadási időtől, arról már nem is beszélve, hogy ő úgy tudta, hogy az utazási iroda intézi a vizumot, de sajnos az is legalább 1 hét lett volna, és ez nekem sok idő. Nem is engedte volna meg, hogy én intézzem ezt a sok mindent, ilyen állapotban!/     Itt nem is volt gond a távozással, hanem a bejáratnál nehéz lett volna elmagyarázni a katonáknak, miért megyek el, és jövök vissza mindjárt, - de itt is szerencsém volt, egy kedves fiatalember jól beszélt angolul, és elmagyarázta nekik az általam elmondottakat.

Ezen is túljutottam, és elindultam a közeli parkba, amely mellett eljöttem a követségre menet.  Itt leültem egy padra, elővettem az ominózus papírt, és Uram bocsá: aláírtam a lányom nevét.  A követségen nem mertem megcsinálni, nagyon sokan voltak, teljesen beleláttunk egymás papírjába, féltem, ne hogy észrevegye valaki!

    Időre visszaértem, újból leadni a kapunál a telefont, stb. majd beálltam az ablak  előtti sorba, leadni a kérelmet. Nem dicsérni akarom magam, de egy dossziéban volt lefűzve minden, sorszámmal ellátva, és az elejére tartalomjegyzék írva, hogy hol, mi található. Rögtön megdicsért a hölgy mikor átvette és megnézte, hogy ilyen kérelem még nem volt, nagyon szépen van összeállítva.

    Ezután el kellett hagyni a követséget, és 2-re visszamenni az eredményért. Elmentem a parkba, szédültem az éhségtől, szomjúságtól, az idegességről nem is beszélve, és már nagyon rosszul éreztem magam, rettenetesen fáradt voltam,  ami  ugye nem csoda!!!

Volt 2 órám pihenni és reménykedni........

      Milyen "jó",   hogy nyáron jött a betegség, illetve a műtét, hiszen a szigorú diétát sokkal könnyebb betartani,   mint  télen.

      Jókora kertünk van, mindenféle zöldséggel, sok-sok gyümölccsel és szőlővel. Nem eladásra termelünk, hanem saját részünkre, ezért  nagyon kevés permetet használunk, inkább a hagyományos dolgokat alkalmazzuk.  /pl. forrázott, erjesztett csalánlé, káliszappan, rézgálic,  kézzel leszedett krumplibogár, stb./

Rengeteg zöldséget, gyümölcsöt kellene fogyasztani, viszont a bél nem bírja, ezért gyümölcscentrifugán kinyerem a levét, és azt iszom meg.  Amikor bejön 1-1 ujabb konyhagép a divatba, az ember megveszi, s pár használat után a kamra polcára landol porfogónak.  Na így voltam én is ezzel, de most nagyon jó szolgálatot  tett.

Napi viszonylatban 8-10 alma, 10-12 őszibarack, 2-3 kivi, 4-5 sárgarépa levét ittam, de ez változott, mert már érett a ringlószilva, eper, málna, ribizli, körte, fekete szeder, és a korai szőlő,  a csodaszép pirosra érett,  édes paradicsom.   Céklával is próbálkoztam, de az nem jött be nekem, ha belekevertem bármibe, elrontotta az egészet, így hát ezzel felhagytam.

Az  őszibarack volt az egyetlen, amit meg is ehettem, héját lehúzva, és pici darabokra vágva.  Paradicsomot is ehettem, - nagyon szeretem,  -   de elég macerás volt, mert le kellett  húzni a héját, el kellett darabolni, és a magját az utolsó szemig kikaparni. Mire ezt pl-ul reggelenként megcsináltam magamnak 4-5 paradicsommal, a férjem addigra be is fejezte a reggelit.

Teát, piskóta féléket   /zsíros tésztát nem lehetett enni/, kompótot mézzel, nádcukorral és ecet helyett citromlével ízesítettem.

Ennyi krumplit régen nem ettem mint most,  de valamikor el sem tudtam képzelni, hány féle variációban lehet, - vagy tudom  elkészíteni, hogy ne legyen olyan unalmas, egysíkú. Héjában főzve vagy pürének, petrezselyemmel, snidlinggel,  kapros-tejfölösen  /12 %/ grillezett paprika-paradicsommal, ananásszal és egyéb gyümölccsel, melyet kicsit megforgattam forró teflonban,  citrommal, mézzel, fahéjjal ízesítettem, de még sorolhatnám egy darabig.

A csirke és pulyka húsát -bőr nélkül-  főztem, pároltam, különböző páclevekbe tettem, hogy ízletesebb legyen, ezen kivül sok-sok rakott kaját tettem a sütőbe, így szinte semmi zsiradékot nem használtam, csak minimális olivaolajat.

Nagyon belejöttem a diétázásba  és az ételeket a szokásos napitól eltérően jó ízűre sikerült elkészíteni,  melyet a későbbiek folyamán is alkalmazok, -  de nem  ennyire szigorúan.

      Egyre jobban érzem magam,  a hangulatom is kezd kicsit derűsebbre fordulni. Napközben  óvatosan, lassan már le merek menni a lépcsőn az emeletről, megnézni a kertet.    Hihetetlen, hogy mit tud produkálni a természet ennyi idő alatt!

Imádom a növényeket, ezen belül is a virágokat. Kb.  140-150 féle cserepes virágom van, amit a  férjem gondozott távollétemben nagy igyekezettel, -  olyannyira, hogy volt olyan, amelyik elszáradt, meg volt olyan is, hogy a kaspó felső széléig állt a víz, - a virág természetesen kirohadt...

Néha még "beszélgetek" is a virágokkal, mindent elfelejtek ha köztük vagyok, gyönyörködve nézem, hogyan  nőnek, vagy új hajtásokat hoznak, virágoznak szebbnél-szebben, a nappalok hamar eltelnek, - de az éjszakák gyötrelmesek........

      Állandóan azon jár az eszem, - mit  vétettem,  miért én, pont én lettem daganatos beteg?!   Meddig élhetek még,  milyen fájdalmaim lesznek később, mit tud majd velem kezdeni a család, s elsősorban én hogyan tudom elviselni, megélni a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, az ágyhozkötöttséget ?!

Sokat sírtam éjszakánként, de azt is csak visszafogva, hüppögtem  befelé fordulva magamba,  ne hallja meg a férjem a másik szobában.

Rettenetes gondolataim voltak állandóan, szörnyű álmok, -- a  lelkem  sosem  akart nyugovóra térni.....

Nagyon megviselt a háziorvos viselkedése, egész éjjel  nem tudtam lehunyni   a  szemem.  Azon járt az eszem, hogy egy frissen műtött rákos beteg már ennyit sem ér meg, -  le vagyok nullázva?!

      Rengeteg tájékoztató prospektus van forgalomban, melyet különböző rákkal foglalkozó szervezetek adnak ki.  Elolvasva ezeket, az a véleményem róla, hogy ha csak a negyede igaz lenne a napi gyakorlatban, már annak is örülni tudna az ""átlag beteg"".

     Egy ilyenből idézek:      "Miközben folytatják a háziorvosi teendőiket, általában beutalják betegeiket rákspecialistákhoz, sebészekhez, sugárkezelésre vagy  onkológushoz "aktív terápiára.   Az olyan orvos az ideális, aki az összes létező kezelési módot felhasználja a betegség gyógyítására annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a betegség határait, és hogy   --ameddig csak lehet--  fenntartsa a kényelmes hétköznapi élethez szükséges fizikai működéseket.   Mennyire bosszantó ugyanakkor, ha ugyanez, az egyébként kiváló szakember elutasít minket, amikor érzelmi sebeinkről és fájdalmainkról akarunk beszélni vele.""

       Azt hiszem, fenti idézet önmagáért beszél, hogy milyennek kellene lenni az én háziorvosomnak is!

      Nehéz  azt még elképzelni mindig,  hogy a sajátkezűleg beadandó injekcióval mit fogok csinálni,  be tudom szúrni,  be merem adni,  jó helyre lesz,  meg tudom ezt egyáltalán csinálni magamnak,  képes leszek rá,  nem leszek gyáva!!???   Ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak bennem folyamatosan.  Nem tudtam ettől szabadulni egész nap sem,   -- de eljött a délután,  be kellett adni az injedciót......

Becsuktam magam mögött a szoba ajtaját,  --úgymond férjemet is kímélve vele--/hiszen szerintem őt még jobban megviselte, féltett is, és félt ő maga is miattam/ hogy próbáljam a gyávaságomat is legyőzni!   Hiába, --  ez lesz életem első "szándékos" szúrása.

       Előkészítettem  a hozzá való dolgokat, s hanyattfeküdtem az ágyamon. Lefertőtlenítettem a hasam azon részét, ahova reméltem, hogy jó lesz a beszúrás, nem okozok kárt magamban.

Annyira reszketett a kezem, hogy perceken keresztül egyszerűen nem tudtam megfogni a tűt, féltem, hogy kiesik a kezemből.   Próbáltam megnyugtatni magam,  Istenhez fohászkodtam, -  adjon erőt nekem!

Kezdtem kicsit magamhoz térni, sikerült a tűt légtelenítenem. Összecsíptem 2 ujjammal a hasamon egy darab bőrt  /no, ne szépítsek,  van ott háj is!/,   úgy szorítottam és olyan sokáig, hogy már fájt, az ujjaim meg elzsibbadtak.  "Észhez tértem", és végre erőt véve magamon,  beadtam az injekciót!!!

Fél órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy sikerül!   Utólag már látom, tudom, hogy nem volt olyan nehéz és fájó, mint ahogy ezt előtte elképzeltem, - de át kellett esnem a "tűzkeresztségen".

Férjem közben kétszer is beszólt, hogy mi van már, jól vagyok, nincs gond? /segítségét nem merte felajánlani/     Igen, - igen sikerült,- kiáltottam!  Erre ő rögtön hívta ez egyik lányunkat, ő pedig azonnal a másik kettőt.   1-2 perces differenciával csörgött a telefonom egymás után, gratulálva, --  "nagy vagy anyu!"   dicsérettel.   /nem lakunk együtt, mindhárman a "nagyfaluban" laknak/

Második, harmadik nap is remegett még a kezem, de aztán lassan belejöttem,  s nem okozott tovább gondot a későbbiek folyamán.

       Napról-napra, egy-egy kicsivel jobban éreztem magam, kicsit sétálok a szoba és a konyha között, az állandó fekvést én nem szeretem.  Időnként azért szorongok, rossz a közérzetem, fájdalmaim vannak, fáradékony vagyok, és még kicsit depressziós is.

      Számolom a napokat, hogy hányat kell még aludni, mikor kell kontrollra menni, és főleg mi lesz az eredmény?    Kedden délben még az ebéd sem ment le a torkomon, hiszen délután 2-re kellett menni a sebészetre.

Az ikrek hazajöttek Pestről, és ők kisértek el a kórházba.  Pár percet kellett csak várni az orvosra, de nekem ez óráknak tűnt.

Egyedül mentem be megint, következett a vizsgálat,  a seb kitisztítása, újbóli átkötése, közben az orvos kérdezgetett tőlem, de én szinte nem is hallottam, ezért időnként még válaszolni sem tudtam rá.

Mikor végzett, segített leszállni az ágyról, s kérdezte, hozzon-e széket, le tudok-e már ülni?    Nem, - mondtam, inkább az ágynak  támaszkodom, így stabilabb.  Ekkor megfogta az egyik kezem azzal, hogy megjött a szövettan eredménye.   Ezt nagyon rossz jelnek ítéltem, - ami sajnos bekövetkezett!

    Nyugtatással kezdte, hogy szerinte sikerült jól kimetszeni a megbetegedett bélszakaszt, és jó, hogy olyan helyen volt, hogy nem kellett a végbelemet az oldalamon kivezetni, és hogy mennyi lehetőség van a gyógyításra és a gyógyulásra....  Erre megint csak elsötétült előttem minden, a vérnyomásom  /bár nem mérték/, de felment vagy 180-ra, s rövid időre valószínü még az eszméletemet is elvesztettem, s csak azt éreztem, hogy az orvos megemel, és felfektet az ágyra.  Hirtelen "megvilágosodott" - elnézést kértem, mondtam már jól vagyok, csak az a kérésem, mondja már el végre, mi a helyzet, ne kerteljen!   Az ismeretlen rosszabb, félelmetesebb szerintem, hiszen már fel voltam készülve a legrosszabbra is,  úgy éreztem, hogy csak az őszinte beszéd hiányzik már!

Ekkor mondta el, kicsit még körülírva, hogy sajnos nem lett jó az eredmény, rosszindulatu a daganat!!!  Bár még más szervekre /máj, tüdő/  nem terjedt át, de a bélfalon már áttört és a beleken lévő nyirokcsomókban is fellelhető volt!

      Hogy mit érez ilyenkor az ember, mennyire törik össze, semminek nem érzi magát, eljön a világ vége és a kaszás rövidesen.....  A szívem azt hittem, kiugrik a helyéről, a fejem úgy zsongott, mintha ezer méhecske zümmögne felettem, a könnyeim patakokban folytak...     Ezen érzéseket nem lehet kifejezni, leírni, elmondani! - csak azok tudják, akik ezt átélik maguk is!!!

      Megkérdezte, hogy ki kísért el, és hogy behívja-e őket.   Szó  nem jött ki a számon, csak bólogatni tudtam.    Láttam lányaimon is a  dermedt ijedtséget amikor bejöttek és rámnéztek.    Nekik is elmondta a már általam "ismerteket",  de nekik már kicsit részletesebben.  Tájékoztatta őket arról, hogy a mütét után  kb. 6 hét múlva, amikor már szépen begyógyult a seb, nincs komplikáció, elkezdődhet a kemoterápia.

Ellátott különböző instrukciókkal,  mit kell tennem,  ennem,  mozognom, stb. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy amikor újra kell jönni ellenőrzésre, addig kicsit lelkileg is feldolgozom, - feldolgozzuk ezt az egészet, és akkor még részletesebben ismerteti a rák gyógyításának lehetőségeit.

Kitámolyogtunk a kötözőből mindhárman bőgve,  és indultunk a parkolóba, hazafelé.

       Otthon elővéve a szövettani leletet, a következőket olvastuk, röviden:

Vélemény:    I.-II.      /megj:  I.vastagbél,   II.nyirokcsomó/

                        Adenocarcinoma papillare coli cum metast. lymphoglandulae

                        Dukes:   C2, pT3, N2.

                        BNO. C-1890. vastagbél rosszindulatu daganata

                        Morf. 81403.  adenocarcinoma

A latin szavaknak és kódszámoknak ekkor még nem tudtuk a jelentését, azt csak később az interneten  sikerült megtalálni.

      Az első teljes napom itthon, jóllehet néhány napja van csak rajtam a haskötő, de már érzem a nyomait.

Egy teljesen egyforma szélességű, téglalap alakú, vastag gumis anyag,  /olyan, mint régen voltak a széles gumis övek a nőkön, mindenféle színben, és középen 2 fém csövet kellett összetolni rögzítés gyanánt, csak ez sokkal durvább szövésü volt/  --   aminek a 2 végén teljes magasságában kb. 10-10 cm. szélességben öntapadós anyag van rávarrva. Ez  az öntapadós rész kb. lent is és fönt is 1-1 cm-rel hosszabb  volt,   mint  az eredeti  anyag szélessége. Aki a varrásban jártas egy kicsit,az tudja,hogy több anyag összedolgozásakor vastag lesz az adott rész.  El lehet képzelni,  hogy az  öntapadós  rész olyan kemény, érdes, mint  egy dörzspapír! /smirgli/

      Az emberi test nem egy tégla, hogy mindenütt egyforma a széle és a hossza. A derék nyilván keskenyebb, a csípő- és has szélesebb, ezzel szemben a haskötő mindenütt egységes, egyenes, nincs megszabva.

Amikor magamra vettem, és igyekeztem egyenesen összetapasztani, akkor csak a csípőm és a has legkiemelkedőbb részén tartott pár centit, alatta és fölötte elállt a testemtől, mert annyira sprőd  anyag volt, tehát így nem volt értelme,- ha viszont úgy kapcsolódott össze, hogy a derekamat és a hasamat fedje, akkor srégen lehetett csak összekapcsolni, - de akkor alul kb. 3-3,5 cm-rel hosszabb lett az egyik vége, ami véresre sebesítette  a combomat az állandó dörzsöléstől,  -  ha viszont fordítva csináltam, hogy a hasamra és a csípőmre illeszkedjen, akkor a derék és a mell közötti részt dörzsölte sebesre, mert akkor fent lett hosszabb!

Egyszerűen viselhetetlen volt, de ekkor még csak ez az egy volt, kénytelen voltam  ezt hordani, nagy ragtapaszokat kellett az ominózus helyekre rakni, így az felfogott valamit a dörzsölésből.

Azzal hordatnám, - nem több, csak 1 hétig legalább folyamatosan, aki ezt megtervezte és megvarratta, no meg azzal a szakorvosssal, aki ezt elfogadta, - mint a betegnek a lehető legjobb megoldást!   /ugye furcsák, a 2 m-es és a 1,5 m-es magasságú, vagy 50 és 150 kg-os emberre is ugyanaz az egy méret létezik!/

      Ez volt az a nap, amikor az első trombózist megelőző injekciót be kellett /volna/ adatni.  A kórházban a sebészorvos azt mondta elbocsájtáskor, hogy szóljak a háziorvosnak /vagy ő majd esetleg a nővérkének/  mert ők fogják beadni azt naponta.

Felhívtam telefonon, - elmondva, hogy tegnap jöttem ki a kórházból, és hogy  milyen műtétem volt, - kérve, jöjjön ki, adja be az injekciót.   Rövid, tömör választ kaptam:  "NINCS NEKEM ARRA IDŐM, HOZATTASSA BE VALAKIVEL MAGÁT, ÉS MAJD BEADOM!"

Hiába mondtam, hogy nem jól vagyok, csak a lakásban tudok kicsit menni, - orvos létére  tudnia kell pontosan, mivel jár egy ilyen nagy műtét, és annak gyógyulása! Hajthatatlan volt, nem jött ki, ezért el kellett menni.  Azt még kértem tőle, hogy soron kívül  szólítson be, hiszen ülni nem tudok, állni sem sokat egy helyen, arról már nem is beszélve,  hogy nem akarok elkapni semmiféle betegséget a rendelőben, -nagyon nem hiányzott volna egy legyengült, immunhiányos állapotban, --  ezt megígérte!

      Átöltöztem, férjem lesegített a lépcsőn az emeletről, ahol sírva lépkedtem a fájdalomtól.  Nehezen ment a beszállás a kocsiba, és már féltem előre a rossz,  gödrös úttól a rendelőig.  A parkolóba állás után megint kínszenvedés volt az út, de odatopogtam, nem lehetett közel állni a rendelőhöz a kocsival, nincs rá lehetőség, - sőt még 5  lépcsőn kellett felmenni....

    Megvártuk, míg a bent lévő beteg kijön, és akkor szóltunk a nővérnek,hogy megjöttünk. Mondta, egy kis türelmet kér,  még másnak kell bejönnie, de majd utána beszólít. Nyeltem egyet, hiszen nem erről volt szó, de kénytelenek voltunk tovább várni, várni, várni......

   Összegörnyedve álltam a falnak támaszkodva, nagyon rosszul éreztem magam,   azt hittem, nem bírom tovább.   Ekkor a férjem erősen bekopogott, és erélyes hangon szólt, hogy csináljon már valamit az orvos, hiszen mindjárt összeesek!

Az ajtó nyitva maradt, s hallottuk még az utolsó beszélgetést, illetve annak egy részét. Nem beteg volt bent, hanem egy orvoslátogató, új gyógyszert ajánlva!  Tehát elvileg, vagy talán még gyakorlatilag is a   "kedves beteg"   akár meg is halhat a váróban, mert az adott esetben ez volt a legfontosabb az orvosnak!!!   -- ismétlem, tudta, hogy ott vagyok, mi a baj, mégsem engem vett előre, hanem a gyógyszergyár házalója  volt  a fontosabb!!!

      Sértődötten kilibbent a rendelőből az ügynök, - mert mertek szólni,  hogy hagyja abba-  és ekkor bemehettünk.

Még kioktatásban is részesültünk, - először: a betegek érdeke, hogy új, modern gyógyszerekhez jussanak,  - másodszor: a kórház orvosának  meg kellett volna mutatni, hogyan kell magamnak beadni az injekciót, - ez nem az ő feladata, ezért ő nem jön  ki hozzám!

Tipikus példa, az egyik orvos ezt mondja,   a mások orvos meg amazt,   a beteg  meg laikusként döntsön kettejük között, mi a helyes, kinek van igaza, egyedül szembesül a bizonytalansággal.  Ez a betegség  /egyenlőre még "csak" lelet nélküli rosszindulatu daganat/  önmagában is az ember lelkét összetöri, maga alatt van, egy kis biztatást, megértést, együttérzést várna!

     Az ágyra kellett feküdni, hogy megkapjam a "várva-várt" szurit a hasamba. Meglátta a nagy vágást a hasamon, s önkéntelenül, meglepődve kiáltott fel:  "Jézus Mária, - nem gondotam, hogy ekkora!"   /jó, hogy ő sem tudta, hogy én mit gondolok abban a pillanatban.../

Elmondta, illetve megmutatta, hogyan kezeljem a tűt, és hogyan fertőtlenítsek a beadás előtt, stb, - vagy ha én nem tudom beadni magamnak, akkor a férje majd beadja magának!   A férjem egy pillanat alatt elfehéredett, hiszen ha tőle vettek néha-néha vért, vagy injekciót kapott, majdnem fel kellett locsolni, olyan rosszul volt, -  úgyhogy  ez a lehetőség elvetve!

     Következett a szombat-vasárnap, közölte még a háziorvos, - van városi ügyelet, ha oda elvisznek, majd az ügyeletes orvos beadja.  Na nem,  -- ebből nem kérek! -órákat állni, várni betegek, esetleg fertőzők között míg sorra kerülök, ezt nem!  Még nem tudom mi lesz, - de keresek rá valamilyen megoldást.

     Borzasztóan felháborítónak tartom ezt az egészet!!!  Amióta létezik a betegkártya, minimum 15-20 éve, ennél az öreghegyi doktornőnél van a kartonom, azóta vesz fel utánam havonta a kártyapénzt, - megjegyezve, hogy el nem végzett, és meg nem  dolgozott érte!  -- ez nem tisztességtelen haszon?!!    Miért nem lehetett legalább az első beadására kijönni, hogy ha többet nem is tud jönni, legalább itthon megmutathatta volna, hogyan adjam be magamnak.  Ennyit legalább 1x az életben elvárhattam volna részéről, ezzel  le is tudva a "háziorvosi" mivoltát!

    Több évtizedet dolgoztam egy élelmiszeripari cégnél, ahol üzemorvos volt.  Évente, félévente kellett kötelező vizsgálatokra menni, és ha netán találtak valakinél valamit, ő  küldte tovább szakorvoshoz az illetőt.  Ebből adódik, hogy nagyon hamar össze tudom számolni, hányszor jártam nála.  40,5 éves munkaviszonyom alatt 3-szor /háromszor/ voltam összesen táppénzen.

Valahogy ezek után joggal vártam el, hogy kijöjjön  az injekció miatt, hiszen rólam  nem képzelhette, hogy szimulálok, hogy nem vagyok beteg, hogy csak lusta vagyok bemenni a rendelőbe!

      Teljesen elment a bizalmam ettől a doktornőtől, - megfogadtam, hogy soha többet nem megyek hozzá!!!!!

Háziorvosként van nyilvántartva, illetve a köztudatban, de én megkérdőjelezem,  hogy mitől az,   mit tud ő rólam,  az egészségemről,  a betegségemről???  --  az  ég világon semmit!

Nekem ő nem  "háziorvos", hanem csak egy kártyapénz felvevő!!

        Az út hazáig maga volt a pokol, pedig a lányom óvatosan, lassan vezetett. Sajnos az utak állapota nem rajtuk múlott, de egy-egy gödörbe, repedésbe, felgyűrődött aszfaltra ha ráment, /a szembejövő kocsik miatt nyilván nem lehetett másik sávba menni/ a hasamba erős, szúró fájás nyilalt, minden egyes alkalomkor.    A belek még nem "rendeződtek" vissza az eredeti helyükre, a belső összevarrt szakasz kb. l6-l7 cm, és a külső 30 cm-t meghaladó vágás messze volt még a teljes gyógyulástól, nagyon  friss volt még.

    Hazaértünk, de az emeletre nem volt egyszerű felmenni.  Olyan biztonságban, nyuga-lomban éreztem magam  itthon a családom körében, mint még talán soha.

Finom illatokat éreztem, férjem igazi tyúkhúslevest főzött, /nagy szakács!/  daragaluská-val, mely alatt a gázt a kórházba való induláskor zárt el, így az illata bejárta a lakást. Utána krumplipüré, friss petrezselyemmel megszórva, - fenséges ebéd volt, hiszen már egy kis darab sárgarépát is megehettem, villával összetörve.

    Nagyon elfáradtam,  jól esett lefeküdni,  késő délután ébredtem fel,  --  hiába,  a  saját ágy.....

    Furcsán ébredeztem, gondolataim százfelé cikáztak.  Egyre csak a kórházban kapott "elbocsátó szép üzeneten"  járt az agyam,  --  magának olyan betegsége van....  -- ekkor már biztosnak éreztem, hogy rosszindulatú daganatom van!

Folyton csak a halál gondolata motoszkált az eszemben, elviselhetetlenül mélyen éreztem magam.  Úgy voltam vele  /pillanatnyilag/  nem is érdekel a pontos  diagnózis, a szövettan eredménye, minden mindegy már nekem!

    De belülről valami rejtett hang egyre csak azt mondogatta:  

                   "ÉLNED KELL,  NE ADD FEL, KŰZDJ MEG A RÁKKAL!!! "               

Indulj el a göröngyös úton, amely talán ki van kövezve a remény, a kétségbeesés, a félelem, az ismeretlen, a düh minden fajtájával,  --   összpontosíts az ÉLETRE,  nézz szembe a bizonytalan világgal!!!!!!

     E zűrzavaros gondolatokból a gyerekek és unokák megérkezése zökkentett ki. Olyan szeretettel vettek körül, hogy nem tudtam sírás nélkül beszélgetni velük. A legkisebb gyönyörű virágokat rajzolt nekem, lepkékkel, madarakkal,   a középső kicsi terítőt hímzett, középen piros szívvel,  a legnagyobb oregamit hajtogatott, - galambokat -, hogy akasszam fel az ágyam fölé, ezek majd meghozzák nekem a gyógyulást!

Hiába próbáltam leplezni gyengeségemet, megint csak a rossz dolgok kerítettek hatalmukba:  --  meddig láthatom még őket,  hogyan cseperednek,  mivé lesznek?!

    Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt a lányaim mi-mindent szedtek össze, vettek meg,  - amit hallottak valahonnan, valakiktől, - "biztos segítség, gyógyítás" gyanánt.  /avemar, búzacsíra, CoD-tea, aloe vera, kínai olaj/.   Amikor ezeket megláttam, ismét  a biztos  "vég" jutott az eszembe, hiszen miért vették volna egyébként?   Ha az ember nem is használta, általánosan tudott ezen szerek jelentősége és felhasználásuk miértje.

   Tisztában voltam vele, hogy ez a betegség az egész családra rányomta a bélyegét, és hogy ez nekik is milyen trauma lehet....   hogyan élik meg, hogy tudják ők is feldolgozni a további életet, vagy az esetleges halált?!   /még ha tabu is volt ez a téma/ 

       Szerencsésen indult a napom, először aludtam jól az éjszaka.  Korán volt a vizit is,   az orvos elmondta, hogy a leleteim jók lettek, - mehetek haza! Ez volt a 13. napom  a sebészeten, de az élet egyéb területén is valahogy nekem mindig bejött a  13.

     Azt beszéltük meg a családdal, hogy a vizit után felhívnak, de én nem tudtam ezt megvárni, türelmetlen voltam, - rögtön telefonáltam a jó hírrel, - indulhatnak  értem.

    Az utolsó kórházi kötözésen és injekción túlestem, s a kezelő orvosom ellátott tanácsokkal, - mit, hogyan csináljak, mire figyeljek oda, szigorú diétát tartsak  és  a haskötőt is viseljem, sokáig semmit ne emeljek, stb-stb.  Felírta az injekciót, amit mondta, hogy hazafelé váltsunk ki, mert ezt naponta be kell adatni a trombózis elkerülése  miatt még 4 hétig.      5 nap múlva kötözésre kell jönnöm, és ekkor  tudom meg, - amit  már rettenetesen várok, - várunk, hogy mi lesz a szövettan eredménye!

   A leletet nem adta a kezembe, azt a folyosó elején lévő irodában lehetett átvenni, - ugyanis akkor még életben volt az a rendelet, hogy a kórházi napok után fizetni kellett, s csak a számla után kapta azt meg a beteg.

   Kicsit lassan, döcögve, de összepakoltam és vártam, - közben bejött még a diétás nővér, aki nagy vonalakban elmondta, mit nem szabad enni, majd adott 1 lapot, melyen fel voltak sorolva az általa elmondottak:

--- legalább 6 hétig szigorú diétát kell tartani, egyetlen szem olyan gyümölcsöt, zöldséget sem lehet enni, amelyben mag van, minél kisebb, annál veszélyesebb. /pl: eper, banán, mák, paradicsom stb./  semmilyen káposztafélét, száraz babot, lencsét, disznó, marha, füstölt húsokat, kolbász, szalámi féléket,  zsiradékban sütött húsok, tészták, krumpli, kerülni kell a cukrot, esetleg kicsi mézet, vagy nádcukrot lehet használni, ecetes, csípős dolgokat, készételt, konzenvet, ételízesítőt, kávét, és még hosszan sorolhatnám, hogy mit nem szabad.

Őszintén szólva meg is sértődött a dietetikus amikor megkérdeztem tőle, "nem lenne egyszerűbb azt a pár dolgot elmondani, amit meg lehet enni és inni?  --  HÁT AMIT NEM MONDTAM, AZT MIND EHETI!!!  -- úgy zsongott a fejem, hogy szinte semmi nem jutott eszembe, kimaradt-e valami a felsorolásból,  és mi az ami maradt, amit valójában ehetek.

    Végiggondolva a sebészeten töltött majdnem 2 hetet, igazán nem panaszkodhatom a nővérekre, orvosokra /1-2 apróságot kivéve/. Állandóan jöttek, segítettek, kedvesek voltak, néha még viccmesélés is volt. A nagy hőségben naponta többször lemostak, hozták az innivalót, a gyógyszereket,  a kötözésnél, injekciónál óvatosak voltak, igyekeztek a lehetőségekhez képest mindent megtenni a betegekért.     Szóval röviden: köszönet - köszönet érte!

   Megérkezett a férjem és a lányom, összeszedték a táskákat, és indultunk hazafelé, - természetesen az irodánál nagy várakozással álltunk meg. A pénztárcát magamhoz vettem, és egyedül, csak én akartam bemenni  a leletekért és kifizetni az ápolási díjat. - nem hagytam, hogy bekísérjenek, - pedig mint később kiderült, - jó lett volna!

   Egy morcos hölgy ült az asztal mögött, s rámszólt, hogy várjak, befejezi amit elkezdett. Egy szóval sem mondta, hogy üljek le, - igaz nem is tudtam volna, mert ez még egyáltalán nem ment, - de elvárta volna az ember ilyen helyzetben.  Pont neki kellene ezzel tisztában lenni, hogy itt milyen betegek vannak, akik éppen csak lábadoznak a műtét után.

Befejezvén munkáját,- én addig egyik lábamról s másikra álltam, hasamat fogva - üveges szemeivel rámnézett, s megkérdezte? - hogy hívják?   /ennek a 2 szónak a hangsúlyát és lassúságát nem lehet leírni, ahogy kimondta/    Előkereste a kórházi zárójelentésemet, s odalökte az asztal szélére azzal, hogy  "ez a magáé"!

Remegő kézzel vettem át, s álltam az asztal mellett tovább, várva a számlát, amit ki kell fizetnem.  Nyilván nem kezdtem el beleolvasni a zárójelentésbe, először mert  illetlenségnek tartottam volna, másodszor mert nem jól éreztem magam több percen keresztül egy helyben állva,  harmadszor pedig tudom, hogy általában sok latin szó van benne, különböző kódszámmal, amit akkor, ott helyben úgy sem tudtam volna felfogni, és értelmezni.

A szemüvege fölött rámnézett, s kérdezte, - mire vár még?   --- hát a számlára...   S ekkor olyan  hangsúllyal, szinte nyersen és utálkozva, hogy leírhatatlan, közölte velem a tényt:

          MAGÁNAK OLYAN BAJA VAN,  HOGY AZÉRT FIZETNI SEM KELL !!!!!

Elkezdett forogni velem a szoba, elsötétült előttem minden, a lábaim remegtek, csak azt vettem észre, hogy az arcomon folyik végig a könny, le a mellemre és a hasamra. A  mai napig nem tudom, hogy tudtam kivánszorogni, hogy értem az ajtóig, hiszen ekkor tudatosult bennem,  --  bár még nem volt szövettani  --  ez egyértelmüen rosszindulatu daganat!!!    /ezért nem kell fizetni, ez a műtét ingyenes, a TB. állja/ - azóta is, ha ez a mondat eszembe jut, ma is elbőgöm magam...

    Családom alig tudott összeszedni, orvosért akartak szaladni, hogy rosszul vagyok. Időbe telt, mire el tudtam mondani, nem kell orvos, csak a bent hallottakon "akadtam" ki.

    Ilyen közönséges, szívtelen, durva nőre még a kutyámat sem bíznám, nem hogy a beteg embereket.  Nyilván ő tisztában van a kódszámokkal, annak jelentésével, amiből tudhatta, hogy nem kell fizetni, de ezt a beteggel így közölni, EMBERTELENSÉG!!!!!! Tehát még az 5 napos várakozás reménye is elveszett a szövettani lelet megérkezéséig,  így indulhattunk hazafelé......

      Múlnak a napok, egyre közeledik a hazamenetel ideje, amit már nagyon szeretnék. Nem azért, mert már "szaladgálni" tudok, - de otthon lenni a családom körében, - az lenne maga a fél gyógyulás.

Várom a reggeli vizitet hajnali 5 óra óta, - amikor is a szokásos lázméréshez felkeltik a nagynehezen, végre éppen elaludt beteget  - hogy mit mond erre az orvos.

     Sokszor hallottam már, hogy a halál előtt, annak közelében átéli az ember az egész életét.  Valami távolinak, hihetetlennek tűnt, de éjszaka amikor nem tudtam aludni a fájdalomtól, olyan események jöttek elő, amik évtizedekkel ezelőtt történtek meg. Az ember agyának mely bugyraiban tudnak ezek elbújni, tárolódni?!

--  talán életem legkorábbi emlékezete, 4-5 éves kislány lehettem, falusi vályogházban laktunk, amelynek vastag fala volt. Késő délutánonként az ablakmélyedésbe ültem, vártam, hogy Édesapám lóháton megjelenjen a kapuban, majd kiabálva jeleztem Édesanyámnak:  "éljen Rákosi, megjött Édesapám"  - no kemment!

--  a kis alföldi faluban a házunk a 4.sz. főút mellett volt, így végigéltük 1956.őszén az oroszok bejövetelét. Heteken keresztül, éjjel-nappal jöttek, teherautók tele katonákkal, némelyik kondért húzva maga után, tankok, stb.  Rettenetesen féltünk, a testvéremmel  a dunyha alá bújtunk éjszaka.  

-- rádiónk nem volt,  csak a barátnőméknek 2 házzal odébb, oda mentem át nappal, meghallgatni, mit mondanak, mi történik Pesten és az országban.  Hogy miért érdekelt ez 7,5 évesen? - pontosan nem tudom, de amikor bemondták, hogy meggyilkolták Nagy Imrét, mi egész nap sírtunk..

--  elkezdődött a tsz-esítés a faluban, a földek, a gépek, az állatok a "közösbe" kerültek. Édesapámnak  darálója volt, hozzánk járt az egész falu terményt daráltatni, de a tsz. megalakulásával olymértékben lecsökkent a munka,  hogy nem tudta eltartani a kilenc gyemekes nagy családot.     Szüleim eladták a házat, darálóval, állatokkal együtt. Vége lett a tanításnak, és 1958. junius 15-én teherautóra pakolt a család, elköltöztünk a Dunántúlra, egy Fejér m-i községbe.   Leszállva a teherautóról, azt láttuk az utcáról, hogy egy nagy fa áll a kertben, csodaszép pirosló cseresznyével.  A testvérek tetszését egyből megnyerte, perceken belül a fa tetején voltunk mindnyájan.

     Szóval ilyen álmok utáni alvásból keltett hajnalonként a "lázmérős" nővérke. Már a reggelin is túl vagyok /4 szem háztartási keksz, 1 pohár teának  nem nevezhető lötty/, lassan megy az idő, a vizit késik...   Egyszer csak lépéseket, beszédet hallunk, - megérkeztek.   Vizsgálat, szokásos kérdések: hogy van?  - mintha húznák az időt, belevágni a szavába nem akarok, de türelmetlen vagyok, mikor mehetek haza?  Kezelőorvosom közölte, újabb kötözés és vizsgálatok után, ha az eredmények jók lesznek, holnap mehetek haza!

    Nagy kő esett le a szívemről,  -  de a gyomrom görcsbe rándult,  -  mi lesz otthon, hogyan tovább!!!

     Kezdtem kicsit napról-napra jobban érezni magam, de a délelőtti kötözéseket szivesen kihagytam volna.  Most már oda tudtam figyelni az ágyszomszédomra is, akit ugyancsak vastagbél daganattal mütöttek,  -  de már másodszor!  Kittinek /természetesen nevét megváltoztattam/ 3 évvel ezelőtt már volt ilyen műtétje, ami után helyrejött, jól érezte magát, a közbenső leletei mindig jók voltak.  Kezdett egyre jobban bízni, és hinni.... Aztán az utolsó ellenőrzéskor az orvosa a szokásos CT-re küldte, ami kimutatta az újabb daganatot!   Hát ilyen alattomos, lopakodó, semmit nem sejtető, érezhető ez a bizonyos "gyilkos kór".  Csak ha már ott lapul visszavonhatatlanul, akkor veszed észre!   A betegségben,  a kiszolgáltatottságban nagyon együttérez az ember a másikkal, hiszen tudjuk mit él át, min megy keresztül.

Milyen kicsi a világ!  - itt derült ki, hogy mindössze kb. 300 m-re lakunk egymástól, csak ő a másik utcában.  Én már  "virgonckodtam", odacsoszogtam megvizezni a száját, és vizes borogatást tettem a homlokára a mütét után.

      Alig hogy visszafeküdtem az ágyba, jött egy hölgy, -- "meghoztam a haskötőt, kérek 1.500,- Ft-ot érte"  felkiáltással. Szóhoz sem tudtam jutni, fogalmam sem volt róla, ki kérte, minek ez, honnan tudja milyen méret kell?!     Meglepődtem a válaszán: Ez SzTK-ra jár minden ilyen mütött betegnek, az orvos írja fel, ők meg  "éppen" a kórház mellett lévő ........ üzletből elhozzák nekünk.  A nagysággal meg ne foglalkozzak, mert 1, azaz egy méretben létezik összesen. Öntapadós záródása van, mindenki a méretére igazíthatja. Fel sem merült senkiben, - hátha más fajtát, más szabásút, minőségűt akar a beteg, ami neki jó! - nem, ezt kell elfogadni, ez az egyetlen cég szállíthatja mindenhová, és az egész országban csak ez az egyetlen fajta létezik!  Ekkor még nem tudhattam, hogy ez egy rémálom lesz, - de ezt majd később.

     Jött a műtő  orvos és elmondta, hogy az átkötés után fel kell venni a haskötőt, amit még az ágyban is viselni kell.  Mostmár kicsit felkelhetek, mozoghatok, ezért rögzíteni kell a hasfalat  /a hosszanti 30 cm-es vágást/ ne hogy szétrepedjen, és hogy az összevarrt bél stabilan legyen.

     Eljött az ebédidő, zörgött a kocsi a folyosón. /azzal hallgattatnám, aki ezt kitalálta és elfogadta ide, - aluminium kerekeken gurul a kemény kövön, rettenetes hangon, erre minden alvó felébred!/

Megdöbbenve láttam, hogy az éjjeliszekrényre  lerakott ebéd krumplifőzelék  volt LECSÓKOLBÁSSZAL!!!  Kínomban elkezdtem nevetni, de abba is hagytam rögtön, hiszen a nevetéssel nagy szúró fájás nyilalt a hasamba.  Csak azon imádkoztunk állandóan, ne hogy tüsszenteni kelljen, mert ez rettentő fájdalommal járt.     Rákérdeztem a nővérre, hogy komolyan gondolta?  - elővette a papírt, amire valaki naponta felírja, hogy melyik betegnek milyen diétás kaját kell hozni, - s tényleg ez volt kiírva részemre!  Föl se tűnt neki, - pedig ő is tudta, mivel műtöttek, - majd észbe kapott, és ő is háborgott, hogy ezt ki írhatta ki, ki vétett ilyen nagyot!

Ha én ezt megeszem, elképzelni sem tudom mi lett volna velem, - de egy újabb műtét biztosan, - ha megérem!   Nem lett felelős, igaz nem is kereste senki...!  Azért meg kell jegyeznem: - nagyon rendes volt, kerített egy húslevest némi apró metélttel...

   Az ágyam mellé bejött az orvos és szólt, hogy átvisznek másik kórterembe. Nem tudtam mire vélni, de ha "menni kell", hát legyen.  Nagy meglepetésemre az épület másik oldalára, egy 2 ágyas, redőnyös, légkondis szobába toltak át, a bekötött infúzióval együtt.  Az erős fájdalom, a szinte elviselhetetlen hőség után felüdülés volt a normál hőmérsékletű szoba.

   Kis idő elteltével újra jött az orvos, és hozott valami műszert a kezében, majd elmagyarázta nagy vonalakban a működését  egy új, kísérleti jellegű fájdalomcsillapító "masinának". Megkérdezte, vállalom-e  a gép használatát és az ezzel kapcsolatos kérdőív kitöltését a feltett kérdésekre?  Igent mondtam rá, hiszen egyre erősödő, elviselhetetlennek tűnő fájdalmaim voltak.  A nővérke a másik,  még szabad kezembe bekötötte a műszert.  Így már mindkét kezem "foglalt lett", balkezembe az infúzió, a jobbkezembe a fájdalomcsillapító csöpögött.  Egy kis kapcsoló volt, amit ha megnyomtam, automatikusan adagolta a fájdalomcsillapítót, szükség szerint.Természetesen be volt határolva az óránként adható maximum, tehát nem lehetett "túladagolni".    

    Hát mit mondjak: nem volt valami leányálom, mozdulatlanul hanyattfekve a nagy hasi műtét miatt,  a kezeimet pedig nem mozgathattam a bekötések miatt, de a katéter is be volt kötve, az is lógott, közben rendszeresen kaptam az injekciókat, hol a hasamba, hol a vállamba.

     A lányaim felváltva itattak 1-1 korty vízzel, sajnos nem lehetett többet, kímélni kellett a beleimet.  A műtő orvos még kétszer bejött, a nővérek is rendszeresen ott voltak, tették a dolgukat kedvesen, aranyosan.

    Nagyon nehéz éjszaka volt, azt hittem sosem lesz reggel. Egyre jobban éreztem, hogy éhes vagyok, hiszen ekkor már kb. 7 napja nem ettem semmit, csak folyadékot  ittam, de még mindig tilos volt az evés! 

    A műtét utáni harmadik napon fel kellett kelnem, sétálni egy kicsit a folyosón. A nővérke és a férjem támogatásával kb. 8-10 m-t tudtam menni, de annyira gyenge voltam, szédültem, szinte nem tudtam ráállni a  lábamra, hogy vissza kellett feküdnöm, de azt mondták, ez már "jó jel".

    Hát ami ezután következett 2 napig, azt még a legnagyobb ellenségemnek sem  kivánnám.  Az infúzióban valami "különleges" hashajtót kaptam,  mert szinte állandóan a wc-n ültem kínok-kínja és fájdalom között.  Ami a műtét előtti héten felhalmozódott salak a belemben maradt, az most - mint nagy esőkor a csatornából folyó víz-  zuhogva távozott.   A seb közben rettenetesen fájt,  de egyszerűen nem lehetett felkelni a wc ülőkéjéről,  egy-egy alkalommal 15-20 percig. Szünet következett egy kis pihenéssel, s 1 óra múlva  kezdődött minden előlről. Hihetetlennek tűnt, honnan tud ennyi minden előjönni, hol volt ez eddig!? 

    Rettenetes napokat éltem át, alig bírtam felkelni, már jártányi erőm sem volt, de nem akartam ágytálazni, az rettenetes lett volna, inkább kivonszoltam magam.

    Családom tartotta bennem a lelket, akik mindig készen álltak a segítségre, jó szóval, simogatással, türelemmel.

    S lőn csoda! - délben "ebédet" kaptam!!  1 csésze levest, zöldségek és tészta nélkül, csak lé volt, de ez volt a VILÁG LEGJOBB HÚSLEVESE!   Éreztem, hogy a számban összefut a már nem is létező nyálam, s kulinális élvezetben volt részem, hiszen szívószállal kiélvezhettem annak minden cseppjét.....

PÉNTEK reggel 3/4 7-kor jött a beteghordó, aki levitt a műtőbe. Ekkor jött hozzám a műtétet végző orvos /fogalmam sem volt még akkor róla, hogy ki ő/ papírt tartva az orrom alá, hogy ezt alá kell írnom. Még voltam annyira észnél, hogy visszakérdezzek, miért...?

Azt még csak felfogtam, hogy minden műtét előtt hozzá kell a betegnek járulni a műtéthez, de amit ekkor mondott, nem egészen tudtam felfogni..... "esetleg előfordulhat, hogy a végbelét az oldalán kívülre kell helyezni" /elnézést, ha nem szakszerüen írom le, de laikus vagyok/ Még ekkor mindig nem lett elmondva, hogy ez miért lesz szükséges.

Idő sem volt rá, hiszen az altatóorvos megkezdte az előkészítést, majd 1/2 12-kor a kórteremben ébredtem fel, kókadtan, gyengén, nyilván semmire nem emlékezve, kiszáradva. Erős fájdalmam volt, amit akkor elsőre éreztem, no meg a 36-37 fokos hőséget a 4 ágyas kórteremben, ahol se redőny, se függöny nem volt az ablakon, amit legalább a "melegen lesütő nyári nap sugára" elől össze lehetett volna húzni. Azt hittem nem jól látok, férjem és 3 gyermekem volt az ágy mellett, törölgették homlokom, vizezték a kicserepesedett számat..   nem is tudtam róla, hogy ők -míg a műtét tartott- kint ültek a folyosón, és vártak rám. Csak később derült ki, ők már többet tudtak a bajról, és nagyon-nagyon szorítottak, hogy sikeres legyen a műtét.

Ekkor jött a műtétet végző orvos, aki már egy kicsit részletesebben elmondta, hogy a vastagbél egy szakaszon összenőtt, ezért nem tudott a széklet kiürülni. Kivágtak 15 cm-es darabot, majd összevarrták a meglévőt. Szerencse - mondta- hogy távolabb volt a végbéltől az összenövés, ezért nem kellett kivezetni az oldalamon. Bizony eddig erre nem is figyeltem fel, nem is gondoltam még erre, s elkezdtem tapogatni az oldalam, s tényleg azt tapasztaltam, hogy csak az óriási kötés van a hasamon, egyéb nincs. Elmondta még, hogy mintát vettek, amit elküldtek szövettanira, - de ne ijedjek meg, ez könnyen lehet jóindulatú is, várjuk meg az eredményeket!

A sírás lett úrrá rajtam, kétségek között, hogy tényleg mi is a baj, mi történik velem, miért pont velem, igaz, -nem igaz, jóindulatú, rosszindulatú?! Összedőlt körülöttem minden, az ember számvetést csinál eddigi életéről, gondolatban végrendeletet ír...

Rettenetes lelki megrázkódtatás, amit nem lehet szavakkal kifejezni, leírni, azt csak az tudja igazán, aki ezt megélte, s főleg úgy, hogy semmi, - de semmi előjele nem volt a betegségnek...

Mint derült égből a villámcsapás, úgy jelentkezett a betegség, semmi előjellel, amit azonnal műteni kellett.

Négy napja nem volt székletem, ami előzőleg soha nem fordult elő, ezért a gyógyszertárba mentem hashajtóért, s kaptam is. A gyógyszerész elmondta, egyet vegyek be, de ha nem használna, másnap vegyek be 2-t. Ez sem használt,s a tájékoztatót elolvasva, 4 szemet vettem be, de hiába.

Ekkor elmentem a háziorvoshoz, aki felírt egy erősebb hashajtót, ez sem használt, vissza hozzá, beutalt a kórházba. Ott egy fizikai vizsgálatot végeztek, és adtak egy még erősebb hashajtót azzal, hogy ha ez sem használna, akkor márnap menjek vissza, mert akkor ki kell vizsgálni. Sajnos, minden hiábavaló volt, ezért a férjem bevitt a kórházba, ekkor már nagyon görcsöltem, állandóan hánytam /bár már nem volt mi kijöjjön/ alig álltam a lábamon, 11. napja semmi. 

Kedden délután kerültem kórházba, ekkor fizikai vizsgálat volt, és elvittek röntgenre. Infúzió volt bekötve, orromon cső ledugva az állandó hányás miatt, de ez nem használt, sokkal több jött ki az állandóan a szám előtt tartott vesetálba, mint a csövön, de nem is emlékszem mindenre pontosan, olyan rossz állapotban voltam.

Közölték velem, hogy műteni kell, szerdán éjjel fog sor kerülni rá. Vártam én, hogy jöjjenek értem, de csak a nővér jött éjfél előtt, hogy elmarad a műtét, mivel az orvosnak sürgős esethez át kellett mennie a szülészetre. Egyébként nem véletlen mondják azt, hogy "minden rosszban van valami jó"- hát ez nálam is így volt, hiszen péntekre tűzték ki a következő időpontot, és közben volt egy csütörtök, amikor is elvittek CT-re és kolonoszkópiára!! - ahol már pontos diagnózist tudtak megállapítani, bár én még ekkor sem tudtam semmit, senki nem tájékoztatott arról, hogy mi a baj. Milyen szerencse ez a csütörtöki nap... ha szerdán mütenek, csak "keresgéltek" volna, hogy hol és mi a baj, így viszont pontosan tudták, hol kell kezdeni...

Szeretném megosztani Veletek betegségem 1-1 mozzanatát, mert úgy érzem, a fizikai rosszulléten kívül a lelki fájdalom nem gyógyítható, ha nincs szerető, gondoskodó család.

 A kórházban, ahol engem műtöttek, még egy pszichológus sincs, aki ezzel foglalkozna, a kezelő orvosnak pedig nincs ideje megbeszélni.... Akkor beszéljük meg egymás között T.Sorstársak!

2006.nyarán nyugdíjas lettem, 40,5 éves munkaviszony után, nagyon sok tervvel az elkövetkezendő 10-20 évre: unokák, színház, utazás, dísznövények, stb.

Sajnos az egészségügy, az orvosok, és az egész társadalom szinte csak a mellrákosokkal van elfoglalva, azt reklámozzák, sétát tesznek a Lánchídon, rózsaszín szalagot viselnek, de sorolhatnám még sokáig! Természetesen tudom,hogy ez legalább olyan fontos, mint a többi daganatos betegség, de nem csak és kizárólag ez! 

A vastagbél és egyéb daganatosokat mintha szégyellni kellene, róluk szinte soha nem beszélnek, nem állnak ki mellettük,  nem reklámozzák a megelőzés, a szűrés lehetőségét, jóllehet a vastagbél daganat a 2. leggyakoribb megbetegedés a daganatos betegségek között. Az egészségügy nem járul hozzá az általános szűréshez, holott vérvétellel kiszűrhető lenne, de erre nincs pénz, pedig nem óriási összegről lenne szó, de ez valamiért nem fontos...

Vajon miért? Miért nem a megelőzés, hanem a tüneti kezelés kerül előtérbe?

..mert ez jó a gyógyszergyáraknak, na meg az évente külföldi "konferenciára" nyaralni küldött orvosoknak, akik felírják az ő gyógyszereiket. /nyilván itt sem mindenkit érint!/ ..és a beteg érdekei? Azokkal vajon ki foglalkozik?

Mit tehetsz, mit teszel, amikor kiderül a betegséged?  Ki segít? Hova fordulhatsz? Hogy reagálj?  Kivel oszd meg a kétségeidet?

Mindenkiben ilyenkor felmerülnek ezek a kérdések és még sok-sok megválaszolatlan gondolat.. 

Velem is így történt. Ezért hoztam létre ezt a naplót..  hogy segítsünk egymásnak..