Nagyon megviselt a háziorvos viselkedése, egész éjjel  nem tudtam lehunyni   a  szemem.  Azon járt az eszem, hogy egy frissen műtött rákos beteg már ennyit sem ér meg, -  le vagyok nullázva?!

      Rengeteg tájékoztató prospektus van forgalomban, melyet különböző rákkal foglalkozó szervezetek adnak ki.  Elolvasva ezeket, az a véleményem róla, hogy ha csak a negyede igaz lenne a napi gyakorlatban, már annak is örülni tudna az ""átlag beteg"".

     Egy ilyenből idézek:      "Miközben folytatják a háziorvosi teendőiket, általában beutalják betegeiket rákspecialistákhoz, sebészekhez, sugárkezelésre vagy  onkológushoz "aktív terápiára.   Az olyan orvos az ideális, aki az összes létező kezelési módot felhasználja a betegség gyógyítására annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse a betegség határait, és hogy   --ameddig csak lehet--  fenntartsa a kényelmes hétköznapi élethez szükséges fizikai működéseket.   Mennyire bosszantó ugyanakkor, ha ugyanez, az egyébként kiváló szakember elutasít minket, amikor érzelmi sebeinkről és fájdalmainkról akarunk beszélni vele.""

       Azt hiszem, fenti idézet önmagáért beszél, hogy milyennek kellene lenni az én háziorvosomnak is!

      Nehéz  azt még elképzelni mindig,  hogy a sajátkezűleg beadandó injekcióval mit fogok csinálni,  be tudom szúrni,  be merem adni,  jó helyre lesz,  meg tudom ezt egyáltalán csinálni magamnak,  képes leszek rá,  nem leszek gyáva!!???   Ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak bennem folyamatosan.  Nem tudtam ettől szabadulni egész nap sem,   -- de eljött a délután,  be kellett adni az injedciót......

Becsuktam magam mögött a szoba ajtaját,  --úgymond férjemet is kímélve vele--/hiszen szerintem őt még jobban megviselte, féltett is, és félt ő maga is miattam/ hogy próbáljam a gyávaságomat is legyőzni!   Hiába, --  ez lesz életem első "szándékos" szúrása.

       Előkészítettem  a hozzá való dolgokat, s hanyattfeküdtem az ágyamon. Lefertőtlenítettem a hasam azon részét, ahova reméltem, hogy jó lesz a beszúrás, nem okozok kárt magamban.

Annyira reszketett a kezem, hogy perceken keresztül egyszerűen nem tudtam megfogni a tűt, féltem, hogy kiesik a kezemből.   Próbáltam megnyugtatni magam,  Istenhez fohászkodtam, -  adjon erőt nekem!

Kezdtem kicsit magamhoz térni, sikerült a tűt légtelenítenem. Összecsíptem 2 ujjammal a hasamon egy darab bőrt  /no, ne szépítsek,  van ott háj is!/,   úgy szorítottam és olyan sokáig, hogy már fájt, az ujjaim meg elzsibbadtak.  "Észhez tértem", és végre erőt véve magamon,  beadtam az injekciót!!!

Fél órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy sikerül!   Utólag már látom, tudom, hogy nem volt olyan nehéz és fájó, mint ahogy ezt előtte elképzeltem, - de át kellett esnem a "tűzkeresztségen".

Férjem közben kétszer is beszólt, hogy mi van már, jól vagyok, nincs gond? /segítségét nem merte felajánlani/     Igen, - igen sikerült,- kiáltottam!  Erre ő rögtön hívta ez egyik lányunkat, ő pedig azonnal a másik kettőt.   1-2 perces differenciával csörgött a telefonom egymás után, gratulálva, --  "nagy vagy anyu!"   dicsérettel.   /nem lakunk együtt, mindhárman a "nagyfaluban" laknak/

Második, harmadik nap is remegett még a kezem, de aztán lassan belejöttem,  s nem okozott tovább gondot a későbbiek folyamán.

       Napról-napra, egy-egy kicsivel jobban éreztem magam, kicsit sétálok a szoba és a konyha között, az állandó fekvést én nem szeretem.  Időnként azért szorongok, rossz a közérzetem, fájdalmaim vannak, fáradékony vagyok, és még kicsit depressziós is.

      Számolom a napokat, hogy hányat kell még aludni, mikor kell kontrollra menni, és főleg mi lesz az eredmény?    Kedden délben még az ebéd sem ment le a torkomon, hiszen délután 2-re kellett menni a sebészetre.

Az ikrek hazajöttek Pestről, és ők kisértek el a kórházba.  Pár percet kellett csak várni az orvosra, de nekem ez óráknak tűnt.

Egyedül mentem be megint, következett a vizsgálat,  a seb kitisztítása, újbóli átkötése, közben az orvos kérdezgetett tőlem, de én szinte nem is hallottam, ezért időnként még válaszolni sem tudtam rá.

Mikor végzett, segített leszállni az ágyról, s kérdezte, hozzon-e széket, le tudok-e már ülni?    Nem, - mondtam, inkább az ágynak  támaszkodom, így stabilabb.  Ekkor megfogta az egyik kezem azzal, hogy megjött a szövettan eredménye.   Ezt nagyon rossz jelnek ítéltem, - ami sajnos bekövetkezett!

    Nyugtatással kezdte, hogy szerinte sikerült jól kimetszeni a megbetegedett bélszakaszt, és jó, hogy olyan helyen volt, hogy nem kellett a végbelemet az oldalamon kivezetni, és hogy mennyi lehetőség van a gyógyításra és a gyógyulásra....  Erre megint csak elsötétült előttem minden, a vérnyomásom  /bár nem mérték/, de felment vagy 180-ra, s rövid időre valószínü még az eszméletemet is elvesztettem, s csak azt éreztem, hogy az orvos megemel, és felfektet az ágyra.  Hirtelen "megvilágosodott" - elnézést kértem, mondtam már jól vagyok, csak az a kérésem, mondja már el végre, mi a helyzet, ne kerteljen!   Az ismeretlen rosszabb, félelmetesebb szerintem, hiszen már fel voltam készülve a legrosszabbra is,  úgy éreztem, hogy csak az őszinte beszéd hiányzik már!

Ekkor mondta el, kicsit még körülírva, hogy sajnos nem lett jó az eredmény, rosszindulatu a daganat!!!  Bár még más szervekre /máj, tüdő/  nem terjedt át, de a bélfalon már áttört és a beleken lévő nyirokcsomókban is fellelhető volt!

      Hogy mit érez ilyenkor az ember, mennyire törik össze, semminek nem érzi magát, eljön a világ vége és a kaszás rövidesen.....  A szívem azt hittem, kiugrik a helyéről, a fejem úgy zsongott, mintha ezer méhecske zümmögne felettem, a könnyeim patakokban folytak...     Ezen érzéseket nem lehet kifejezni, leírni, elmondani! - csak azok tudják, akik ezt átélik maguk is!!!

      Megkérdezte, hogy ki kísért el, és hogy behívja-e őket.   Szó  nem jött ki a számon, csak bólogatni tudtam.    Láttam lányaimon is a  dermedt ijedtséget amikor bejöttek és rámnéztek.    Nekik is elmondta a már általam "ismerteket",  de nekik már kicsit részletesebben.  Tájékoztatta őket arról, hogy a mütét után  kb. 6 hét múlva, amikor már szépen begyógyult a seb, nincs komplikáció, elkezdődhet a kemoterápia.

Ellátott különböző instrukciókkal,  mit kell tennem,  ennem,  mozognom, stb. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy amikor újra kell jönni ellenőrzésre, addig kicsit lelkileg is feldolgozom, - feldolgozzuk ezt az egészet, és akkor még részletesebben ismerteti a rák gyógyításának lehetőségeit.

Kitámolyogtunk a kötözőből mindhárman bőgve,  és indultunk a parkolóba, hazafelé.

       Otthon elővéve a szövettani leletet, a következőket olvastuk, röviden:

Vélemény:    I.-II.      /megj:  I.vastagbél,   II.nyirokcsomó/

                        Adenocarcinoma papillare coli cum metast. lymphoglandulae

                        Dukes:   C2, pT3, N2.

                        BNO. C-1890. vastagbél rosszindulatu daganata

                        Morf. 81403.  adenocarcinoma

A latin szavaknak és kódszámoknak ekkor még nem tudtuk a jelentését, azt csak később az interneten  sikerült megtalálni.