Múlnak a napok, egyre közeledik a hazamenetel ideje, amit már nagyon szeretnék. Nem azért, mert már "szaladgálni" tudok, - de otthon lenni a családom körében, - az lenne maga a fél gyógyulás.

Várom a reggeli vizitet hajnali 5 óra óta, - amikor is a szokásos lázméréshez felkeltik a nagynehezen, végre éppen elaludt beteget  - hogy mit mond erre az orvos.

     Sokszor hallottam már, hogy a halál előtt, annak közelében átéli az ember az egész életét.  Valami távolinak, hihetetlennek tűnt, de éjszaka amikor nem tudtam aludni a fájdalomtól, olyan események jöttek elő, amik évtizedekkel ezelőtt történtek meg. Az ember agyának mely bugyraiban tudnak ezek elbújni, tárolódni?!

--  talán életem legkorábbi emlékezete, 4-5 éves kislány lehettem, falusi vályogházban laktunk, amelynek vastag fala volt. Késő délutánonként az ablakmélyedésbe ültem, vártam, hogy Édesapám lóháton megjelenjen a kapuban, majd kiabálva jeleztem Édesanyámnak:  "éljen Rákosi, megjött Édesapám"  - no kemment!

--  a kis alföldi faluban a házunk a 4.sz. főút mellett volt, így végigéltük 1956.őszén az oroszok bejövetelét. Heteken keresztül, éjjel-nappal jöttek, teherautók tele katonákkal, némelyik kondért húzva maga után, tankok, stb.  Rettenetesen féltünk, a testvéremmel  a dunyha alá bújtunk éjszaka.  

-- rádiónk nem volt,  csak a barátnőméknek 2 házzal odébb, oda mentem át nappal, meghallgatni, mit mondanak, mi történik Pesten és az országban.  Hogy miért érdekelt ez 7,5 évesen? - pontosan nem tudom, de amikor bemondták, hogy meggyilkolták Nagy Imrét, mi egész nap sírtunk..

--  elkezdődött a tsz-esítés a faluban, a földek, a gépek, az állatok a "közösbe" kerültek. Édesapámnak  darálója volt, hozzánk járt az egész falu terményt daráltatni, de a tsz. megalakulásával olymértékben lecsökkent a munka,  hogy nem tudta eltartani a kilenc gyemekes nagy családot.     Szüleim eladták a házat, darálóval, állatokkal együtt. Vége lett a tanításnak, és 1958. junius 15-én teherautóra pakolt a család, elköltöztünk a Dunántúlra, egy Fejér m-i községbe.   Leszállva a teherautóról, azt láttuk az utcáról, hogy egy nagy fa áll a kertben, csodaszép pirosló cseresznyével.  A testvérek tetszését egyből megnyerte, perceken belül a fa tetején voltunk mindnyájan.

     Szóval ilyen álmok utáni alvásból keltett hajnalonként a "lázmérős" nővérke. Már a reggelin is túl vagyok /4 szem háztartási keksz, 1 pohár teának  nem nevezhető lötty/, lassan megy az idő, a vizit késik...   Egyszer csak lépéseket, beszédet hallunk, - megérkeztek.   Vizsgálat, szokásos kérdések: hogy van?  - mintha húznák az időt, belevágni a szavába nem akarok, de türelmetlen vagyok, mikor mehetek haza?  Kezelőorvosom közölte, újabb kötözés és vizsgálatok után, ha az eredmények jók lesznek, holnap mehetek haza!

    Nagy kő esett le a szívemről,  -  de a gyomrom görcsbe rándult,  -  mi lesz otthon, hogyan tovább!!!