Az út hazáig maga volt a pokol, pedig a lányom óvatosan, lassan vezetett. Sajnos az utak állapota nem rajtuk múlott, de egy-egy gödörbe, repedésbe, felgyűrődött aszfaltra ha ráment, /a szembejövő kocsik miatt nyilván nem lehetett másik sávba menni/ a hasamba erős, szúró fájás nyilalt, minden egyes alkalomkor.    A belek még nem "rendeződtek" vissza az eredeti helyükre, a belső összevarrt szakasz kb. l6-l7 cm, és a külső 30 cm-t meghaladó vágás messze volt még a teljes gyógyulástól, nagyon  friss volt még.

    Hazaértünk, de az emeletre nem volt egyszerű felmenni.  Olyan biztonságban, nyuga-lomban éreztem magam  itthon a családom körében, mint még talán soha.

Finom illatokat éreztem, férjem igazi tyúkhúslevest főzött, /nagy szakács!/  daragaluská-val, mely alatt a gázt a kórházba való induláskor zárt el, így az illata bejárta a lakást. Utána krumplipüré, friss petrezselyemmel megszórva, - fenséges ebéd volt, hiszen már egy kis darab sárgarépát is megehettem, villával összetörve.

    Nagyon elfáradtam,  jól esett lefeküdni,  késő délután ébredtem fel,  --  hiába,  a  saját ágy.....

    Furcsán ébredeztem, gondolataim százfelé cikáztak.  Egyre csak a kórházban kapott "elbocsátó szép üzeneten"  járt az agyam,  --  magának olyan betegsége van....  -- ekkor már biztosnak éreztem, hogy rosszindulatú daganatom van!

Folyton csak a halál gondolata motoszkált az eszemben, elviselhetetlenül mélyen éreztem magam.  Úgy voltam vele  /pillanatnyilag/  nem is érdekel a pontos  diagnózis, a szövettan eredménye, minden mindegy már nekem!

    De belülről valami rejtett hang egyre csak azt mondogatta:  

                   "ÉLNED KELL,  NE ADD FEL, KŰZDJ MEG A RÁKKAL!!! "               

Indulj el a göröngyös úton, amely talán ki van kövezve a remény, a kétségbeesés, a félelem, az ismeretlen, a düh minden fajtájával,  --   összpontosíts az ÉLETRE,  nézz szembe a bizonytalan világgal!!!!!!

     E zűrzavaros gondolatokból a gyerekek és unokák megérkezése zökkentett ki. Olyan szeretettel vettek körül, hogy nem tudtam sírás nélkül beszélgetni velük. A legkisebb gyönyörű virágokat rajzolt nekem, lepkékkel, madarakkal,   a középső kicsi terítőt hímzett, középen piros szívvel,  a legnagyobb oregamit hajtogatott, - galambokat -, hogy akasszam fel az ágyam fölé, ezek majd meghozzák nekem a gyógyulást!

Hiába próbáltam leplezni gyengeségemet, megint csak a rossz dolgok kerítettek hatalmukba:  --  meddig láthatom még őket,  hogyan cseperednek,  mivé lesznek?!

    Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt a lányaim mi-mindent szedtek össze, vettek meg,  - amit hallottak valahonnan, valakiktől, - "biztos segítség, gyógyítás" gyanánt.  /avemar, búzacsíra, CoD-tea, aloe vera, kínai olaj/.   Amikor ezeket megláttam, ismét  a biztos  "vég" jutott az eszembe, hiszen miért vették volna egyébként?   Ha az ember nem is használta, általánosan tudott ezen szerek jelentősége és felhasználásuk miértje.

   Tisztában voltam vele, hogy ez a betegség az egész családra rányomta a bélyegét, és hogy ez nekik is milyen trauma lehet....   hogyan élik meg, hogy tudják ők is feldolgozni a további életet, vagy az esetleges halált?!   /még ha tabu is volt ez a téma/