Az ágyam mellé bejött az orvos és szólt, hogy átvisznek másik kórterembe. Nem tudtam mire vélni, de ha "menni kell", hát legyen. Nagy meglepetésemre az épület másik oldalára, egy 2 ágyas, redőnyös, légkondis szobába toltak át, a bekötött infúzióval együtt. Az erős fájdalom, a szinte elviselhetetlen hőség után felüdülés volt a normál hőmérsékletű szoba.
Kis idő elteltével újra jött az orvos, és hozott valami műszert a kezében, majd elmagyarázta nagy vonalakban a működését egy új, kísérleti jellegű fájdalomcsillapító "masinának". Megkérdezte, vállalom-e a gép használatát és az ezzel kapcsolatos kérdőív kitöltését a feltett kérdésekre? Igent mondtam rá, hiszen egyre erősödő, elviselhetetlennek tűnő fájdalmaim voltak. A nővérke a másik, még szabad kezembe bekötötte a műszert. Így már mindkét kezem "foglalt lett", balkezembe az infúzió, a jobbkezembe a fájdalomcsillapító csöpögött. Egy kis kapcsoló volt, amit ha megnyomtam, automatikusan adagolta a fájdalomcsillapítót, szükség szerint.Természetesen be volt határolva az óránként adható maximum, tehát nem lehetett "túladagolni".
Hát mit mondjak: nem volt valami leányálom, mozdulatlanul hanyattfekve a nagy hasi műtét miatt, a kezeimet pedig nem mozgathattam a bekötések miatt, de a katéter is be volt kötve, az is lógott, közben rendszeresen kaptam az injekciókat, hol a hasamba, hol a vállamba.
A lányaim felváltva itattak 1-1 korty vízzel, sajnos nem lehetett többet, kímélni kellett a beleimet. A műtő orvos még kétszer bejött, a nővérek is rendszeresen ott voltak, tették a dolgukat kedvesen, aranyosan.
Nagyon nehéz éjszaka volt, azt hittem sosem lesz reggel. Egyre jobban éreztem, hogy éhes vagyok, hiszen ekkor már kb. 7 napja nem ettem semmit, csak folyadékot ittam, de még mindig tilos volt az evés!
A műtét utáni harmadik napon fel kellett kelnem, sétálni egy kicsit a folyosón. A nővérke és a férjem támogatásával kb. 8-10 m-t tudtam menni, de annyira gyenge voltam, szédültem, szinte nem tudtam ráállni a lábamra, hogy vissza kellett feküdnöm, de azt mondták, ez már "jó jel".
Hát ami ezután következett 2 napig, azt még a legnagyobb ellenségemnek sem kivánnám. Az infúzióban valami "különleges" hashajtót kaptam, mert szinte állandóan a wc-n ültem kínok-kínja és fájdalom között. Ami a műtét előtti héten felhalmozódott salak a belemben maradt, az most - mint nagy esőkor a csatornából folyó víz- zuhogva távozott. A seb közben rettenetesen fájt, de egyszerűen nem lehetett felkelni a wc ülőkéjéről, egy-egy alkalommal 15-20 percig. Szünet következett egy kis pihenéssel, s 1 óra múlva kezdődött minden előlről. Hihetetlennek tűnt, honnan tud ennyi minden előjönni, hol volt ez eddig!?
Rettenetes napokat éltem át, alig bírtam felkelni, már jártányi erőm sem volt, de nem akartam ágytálazni, az rettenetes lett volna, inkább kivonszoltam magam.
Családom tartotta bennem a lelket, akik mindig készen álltak a segítségre, jó szóval, simogatással, türelemmel.
S lőn csoda! - délben "ebédet" kaptam!! 1 csésze levest, zöldségek és tészta nélkül, csak lé volt, de ez volt a VILÁG LEGJOBB HÚSLEVESE! Éreztem, hogy a számban összefut a már nem is létező nyálam, s kulinális élvezetben volt részem, hiszen szívószállal kiélvezhettem annak minden cseppjét.....
