Az első teljes napom itthon, jóllehet néhány napja van csak rajtam a haskötő, de már érzem a nyomait.

Egy teljesen egyforma szélességű, téglalap alakú, vastag gumis anyag,  /olyan, mint régen voltak a széles gumis övek a nőkön, mindenféle színben, és középen 2 fém csövet kellett összetolni rögzítés gyanánt, csak ez sokkal durvább szövésü volt/  --   aminek a 2 végén teljes magasságában kb. 10-10 cm. szélességben öntapadós anyag van rávarrva. Ez  az öntapadós rész kb. lent is és fönt is 1-1 cm-rel hosszabb  volt,   mint  az eredeti  anyag szélessége. Aki a varrásban jártas egy kicsit,az tudja,hogy több anyag összedolgozásakor vastag lesz az adott rész.  El lehet képzelni,  hogy az  öntapadós  rész olyan kemény, érdes, mint  egy dörzspapír! /smirgli/

      Az emberi test nem egy tégla, hogy mindenütt egyforma a széle és a hossza. A derék nyilván keskenyebb, a csípő- és has szélesebb, ezzel szemben a haskötő mindenütt egységes, egyenes, nincs megszabva.

Amikor magamra vettem, és igyekeztem egyenesen összetapasztani, akkor csak a csípőm és a has legkiemelkedőbb részén tartott pár centit, alatta és fölötte elállt a testemtől, mert annyira sprőd  anyag volt, tehát így nem volt értelme,- ha viszont úgy kapcsolódott össze, hogy a derekamat és a hasamat fedje, akkor srégen lehetett csak összekapcsolni, - de akkor alul kb. 3-3,5 cm-rel hosszabb lett az egyik vége, ami véresre sebesítette  a combomat az állandó dörzsöléstől,  -  ha viszont fordítva csináltam, hogy a hasamra és a csípőmre illeszkedjen, akkor a derék és a mell közötti részt dörzsölte sebesre, mert akkor fent lett hosszabb!

Egyszerűen viselhetetlen volt, de ekkor még csak ez az egy volt, kénytelen voltam  ezt hordani, nagy ragtapaszokat kellett az ominózus helyekre rakni, így az felfogott valamit a dörzsölésből.

Azzal hordatnám, - nem több, csak 1 hétig legalább folyamatosan, aki ezt megtervezte és megvarratta, no meg azzal a szakorvosssal, aki ezt elfogadta, - mint a betegnek a lehető legjobb megoldást!   /ugye furcsák, a 2 m-es és a 1,5 m-es magasságú, vagy 50 és 150 kg-os emberre is ugyanaz az egy méret létezik!/

      Ez volt az a nap, amikor az első trombózist megelőző injekciót be kellett /volna/ adatni.  A kórházban a sebészorvos azt mondta elbocsájtáskor, hogy szóljak a háziorvosnak /vagy ő majd esetleg a nővérkének/  mert ők fogják beadni azt naponta.

Felhívtam telefonon, - elmondva, hogy tegnap jöttem ki a kórházból, és hogy  milyen műtétem volt, - kérve, jöjjön ki, adja be az injekciót.   Rövid, tömör választ kaptam:  "NINCS NEKEM ARRA IDŐM, HOZATTASSA BE VALAKIVEL MAGÁT, ÉS MAJD BEADOM!"

Hiába mondtam, hogy nem jól vagyok, csak a lakásban tudok kicsit menni, - orvos létére  tudnia kell pontosan, mivel jár egy ilyen nagy műtét, és annak gyógyulása! Hajthatatlan volt, nem jött ki, ezért el kellett menni.  Azt még kértem tőle, hogy soron kívül  szólítson be, hiszen ülni nem tudok, állni sem sokat egy helyen, arról már nem is beszélve,  hogy nem akarok elkapni semmiféle betegséget a rendelőben, -nagyon nem hiányzott volna egy legyengült, immunhiányos állapotban, --  ezt megígérte!

      Átöltöztem, férjem lesegített a lépcsőn az emeletről, ahol sírva lépkedtem a fájdalomtól.  Nehezen ment a beszállás a kocsiba, és már féltem előre a rossz,  gödrös úttól a rendelőig.  A parkolóba állás után megint kínszenvedés volt az út, de odatopogtam, nem lehetett közel állni a rendelőhöz a kocsival, nincs rá lehetőség, - sőt még 5  lépcsőn kellett felmenni....

    Megvártuk, míg a bent lévő beteg kijön, és akkor szóltunk a nővérnek,hogy megjöttünk. Mondta, egy kis türelmet kér,  még másnak kell bejönnie, de majd utána beszólít. Nyeltem egyet, hiszen nem erről volt szó, de kénytelenek voltunk tovább várni, várni, várni......

   Összegörnyedve álltam a falnak támaszkodva, nagyon rosszul éreztem magam,   azt hittem, nem bírom tovább.   Ekkor a férjem erősen bekopogott, és erélyes hangon szólt, hogy csináljon már valamit az orvos, hiszen mindjárt összeesek!

Az ajtó nyitva maradt, s hallottuk még az utolsó beszélgetést, illetve annak egy részét. Nem beteg volt bent, hanem egy orvoslátogató, új gyógyszert ajánlva!  Tehát elvileg, vagy talán még gyakorlatilag is a   "kedves beteg"   akár meg is halhat a váróban, mert az adott esetben ez volt a legfontosabb az orvosnak!!!   -- ismétlem, tudta, hogy ott vagyok, mi a baj, mégsem engem vett előre, hanem a gyógyszergyár házalója  volt  a fontosabb!!!

      Sértődötten kilibbent a rendelőből az ügynök, - mert mertek szólni,  hogy hagyja abba-  és ekkor bemehettünk.

Még kioktatásban is részesültünk, - először: a betegek érdeke, hogy új, modern gyógyszerekhez jussanak,  - másodszor: a kórház orvosának  meg kellett volna mutatni, hogyan kell magamnak beadni az injekciót, - ez nem az ő feladata, ezért ő nem jön  ki hozzám!

Tipikus példa, az egyik orvos ezt mondja,   a mások orvos meg amazt,   a beteg  meg laikusként döntsön kettejük között, mi a helyes, kinek van igaza, egyedül szembesül a bizonytalansággal.  Ez a betegség  /egyenlőre még "csak" lelet nélküli rosszindulatu daganat/  önmagában is az ember lelkét összetöri, maga alatt van, egy kis biztatást, megértést, együttérzést várna!

     Az ágyra kellett feküdni, hogy megkapjam a "várva-várt" szurit a hasamba. Meglátta a nagy vágást a hasamon, s önkéntelenül, meglepődve kiáltott fel:  "Jézus Mária, - nem gondotam, hogy ekkora!"   /jó, hogy ő sem tudta, hogy én mit gondolok abban a pillanatban.../

Elmondta, illetve megmutatta, hogyan kezeljem a tűt, és hogyan fertőtlenítsek a beadás előtt, stb, - vagy ha én nem tudom beadni magamnak, akkor a férje majd beadja magának!   A férjem egy pillanat alatt elfehéredett, hiszen ha tőle vettek néha-néha vért, vagy injekciót kapott, majdnem fel kellett locsolni, olyan rosszul volt, -  úgyhogy  ez a lehetőség elvetve!

     Következett a szombat-vasárnap, közölte még a háziorvos, - van városi ügyelet, ha oda elvisznek, majd az ügyeletes orvos beadja.  Na nem,  -- ebből nem kérek! -órákat állni, várni betegek, esetleg fertőzők között míg sorra kerülök, ezt nem!  Még nem tudom mi lesz, - de keresek rá valamilyen megoldást.

     Borzasztóan felháborítónak tartom ezt az egészet!!!  Amióta létezik a betegkártya, minimum 15-20 éve, ennél az öreghegyi doktornőnél van a kartonom, azóta vesz fel utánam havonta a kártyapénzt, - megjegyezve, hogy el nem végzett, és meg nem  dolgozott érte!  -- ez nem tisztességtelen haszon?!!    Miért nem lehetett legalább az első beadására kijönni, hogy ha többet nem is tud jönni, legalább itthon megmutathatta volna, hogyan adjam be magamnak.  Ennyit legalább 1x az életben elvárhattam volna részéről, ezzel  le is tudva a "háziorvosi" mivoltát!

    Több évtizedet dolgoztam egy élelmiszeripari cégnél, ahol üzemorvos volt.  Évente, félévente kellett kötelező vizsgálatokra menni, és ha netán találtak valakinél valamit, ő  küldte tovább szakorvoshoz az illetőt.  Ebből adódik, hogy nagyon hamar össze tudom számolni, hányszor jártam nála.  40,5 éves munkaviszonyom alatt 3-szor /háromszor/ voltam összesen táppénzen.

Valahogy ezek után joggal vártam el, hogy kijöjjön  az injekció miatt, hiszen rólam  nem képzelhette, hogy szimulálok, hogy nem vagyok beteg, hogy csak lusta vagyok bemenni a rendelőbe!

      Teljesen elment a bizalmam ettől a doktornőtől, - megfogadtam, hogy soha többet nem megyek hozzá!!!!!

Háziorvosként van nyilvántartva, illetve a köztudatban, de én megkérdőjelezem,  hogy mitől az,   mit tud ő rólam,  az egészségemről,  a betegségemről???  --  az  ég világon semmit!

Nekem ő nem  "háziorvos", hanem csak egy kártyapénz felvevő!!