Szerencsésen indult a napom, először aludtam jól az éjszaka.  Korán volt a vizit is,   az orvos elmondta, hogy a leleteim jók lettek, - mehetek haza! Ez volt a 13. napom  a sebészeten, de az élet egyéb területén is valahogy nekem mindig bejött a  13.

     Azt beszéltük meg a családdal, hogy a vizit után felhívnak, de én nem tudtam ezt megvárni, türelmetlen voltam, - rögtön telefonáltam a jó hírrel, - indulhatnak  értem.

    Az utolsó kórházi kötözésen és injekción túlestem, s a kezelő orvosom ellátott tanácsokkal, - mit, hogyan csináljak, mire figyeljek oda, szigorú diétát tartsak  és  a haskötőt is viseljem, sokáig semmit ne emeljek, stb-stb.  Felírta az injekciót, amit mondta, hogy hazafelé váltsunk ki, mert ezt naponta be kell adatni a trombózis elkerülése  miatt még 4 hétig.      5 nap múlva kötözésre kell jönnöm, és ekkor  tudom meg, - amit  már rettenetesen várok, - várunk, hogy mi lesz a szövettan eredménye!

   A leletet nem adta a kezembe, azt a folyosó elején lévő irodában lehetett átvenni, - ugyanis akkor még életben volt az a rendelet, hogy a kórházi napok után fizetni kellett, s csak a számla után kapta azt meg a beteg.

   Kicsit lassan, döcögve, de összepakoltam és vártam, - közben bejött még a diétás nővér, aki nagy vonalakban elmondta, mit nem szabad enni, majd adott 1 lapot, melyen fel voltak sorolva az általa elmondottak:

--- legalább 6 hétig szigorú diétát kell tartani, egyetlen szem olyan gyümölcsöt, zöldséget sem lehet enni, amelyben mag van, minél kisebb, annál veszélyesebb. /pl: eper, banán, mák, paradicsom stb./  semmilyen káposztafélét, száraz babot, lencsét, disznó, marha, füstölt húsokat, kolbász, szalámi féléket,  zsiradékban sütött húsok, tészták, krumpli, kerülni kell a cukrot, esetleg kicsi mézet, vagy nádcukrot lehet használni, ecetes, csípős dolgokat, készételt, konzenvet, ételízesítőt, kávét, és még hosszan sorolhatnám, hogy mit nem szabad.

Őszintén szólva meg is sértődött a dietetikus amikor megkérdeztem tőle, "nem lenne egyszerűbb azt a pár dolgot elmondani, amit meg lehet enni és inni?  --  HÁT AMIT NEM MONDTAM, AZT MIND EHETI!!!  -- úgy zsongott a fejem, hogy szinte semmi nem jutott eszembe, kimaradt-e valami a felsorolásból,  és mi az ami maradt, amit valójában ehetek.

    Végiggondolva a sebészeten töltött majdnem 2 hetet, igazán nem panaszkodhatom a nővérekre, orvosokra /1-2 apróságot kivéve/. Állandóan jöttek, segítettek, kedvesek voltak, néha még viccmesélés is volt. A nagy hőségben naponta többször lemostak, hozták az innivalót, a gyógyszereket,  a kötözésnél, injekciónál óvatosak voltak, igyekeztek a lehetőségekhez képest mindent megtenni a betegekért.     Szóval röviden: köszönet - köszönet érte!

   Megérkezett a férjem és a lányom, összeszedték a táskákat, és indultunk hazafelé, - természetesen az irodánál nagy várakozással álltunk meg. A pénztárcát magamhoz vettem, és egyedül, csak én akartam bemenni  a leletekért és kifizetni az ápolási díjat. - nem hagytam, hogy bekísérjenek, - pedig mint később kiderült, - jó lett volna!

   Egy morcos hölgy ült az asztal mögött, s rámszólt, hogy várjak, befejezi amit elkezdett. Egy szóval sem mondta, hogy üljek le, - igaz nem is tudtam volna, mert ez még egyáltalán nem ment, - de elvárta volna az ember ilyen helyzetben.  Pont neki kellene ezzel tisztában lenni, hogy itt milyen betegek vannak, akik éppen csak lábadoznak a műtét után.

Befejezvén munkáját,- én addig egyik lábamról s másikra álltam, hasamat fogva - üveges szemeivel rámnézett, s megkérdezte? - hogy hívják?   /ennek a 2 szónak a hangsúlyát és lassúságát nem lehet leírni, ahogy kimondta/    Előkereste a kórházi zárójelentésemet, s odalökte az asztal szélére azzal, hogy  "ez a magáé"!

Remegő kézzel vettem át, s álltam az asztal mellett tovább, várva a számlát, amit ki kell fizetnem.  Nyilván nem kezdtem el beleolvasni a zárójelentésbe, először mert  illetlenségnek tartottam volna, másodszor mert nem jól éreztem magam több percen keresztül egy helyben állva,  harmadszor pedig tudom, hogy általában sok latin szó van benne, különböző kódszámmal, amit akkor, ott helyben úgy sem tudtam volna felfogni, és értelmezni.

A szemüvege fölött rámnézett, s kérdezte, - mire vár még?   --- hát a számlára...   S ekkor olyan  hangsúllyal, szinte nyersen és utálkozva, hogy leírhatatlan, közölte velem a tényt:

          MAGÁNAK OLYAN BAJA VAN,  HOGY AZÉRT FIZETNI SEM KELL !!!!!

Elkezdett forogni velem a szoba, elsötétült előttem minden, a lábaim remegtek, csak azt vettem észre, hogy az arcomon folyik végig a könny, le a mellemre és a hasamra. A  mai napig nem tudom, hogy tudtam kivánszorogni, hogy értem az ajtóig, hiszen ekkor tudatosult bennem,  --  bár még nem volt szövettani  --  ez egyértelmüen rosszindulatu daganat!!!    /ezért nem kell fizetni, ez a műtét ingyenes, a TB. állja/ - azóta is, ha ez a mondat eszembe jut, ma is elbőgöm magam...

    Családom alig tudott összeszedni, orvosért akartak szaladni, hogy rosszul vagyok. Időbe telt, mire el tudtam mondani, nem kell orvos, csak a bent hallottakon "akadtam" ki.

    Ilyen közönséges, szívtelen, durva nőre még a kutyámat sem bíznám, nem hogy a beteg embereket.  Nyilván ő tisztában van a kódszámokkal, annak jelentésével, amiből tudhatta, hogy nem kell fizetni, de ezt a beteggel így közölni, EMBERTELENSÉG!!!!!! Tehát még az 5 napos várakozás reménye is elveszett a szövettani lelet megérkezéséig,  így indulhattunk hazafelé......